– Mi történt 2002–ben? Tartottak néhány tömegdemonstrációt több tízezer ember részvételével.
Ehhez korábban nem voltunk hozzászokva, pedig hozzátartozik egy demokráciában a véleménynyilvánítás szabadságához. A korábban nem tapasztalt tömeg ugyanakkor nemcsak erõt demonstrált, hanem a zajos felvonulás sok emberben rémületet is keltett. Néhány tüntetésnél komolyabb megrázkódtatásra van azonban szükség ahhoz, hogy a társadalom szerkezete roncsolódjék, megváltozzék, de ilyenben szerencsére nem volt részünk. A kõzettanból vett hasonlat szerint, ha egy kristályra ráütnek, az a benne lévõ törésvonalak mentén fog megrepedni. A magyar társadalom a XX. század végére meglehetõsen homogén lett, nemigen találhatók benne ezek az ütésre reagáló törésvonalak. Nincs már burzsoá és proletár, nincs nemesség és parasztság. Nõk és férfiak vannak, etnikumok...

– Polgárok és kommunisták...
– Ez csak jelszó, amit a társadalom is annak tart, önmaga felépítésében azonban nem vesz komolyan. A pártok a szavazatnyerés érdekében találnak ki ellenségképeket. A kormány és az ellenzék szemben áll egymással, a vita köztük zajlik. De azt mindkét fél tudja, hogy neki nem a fél Magyarország kell, hanem az egész. Csak ezt százalékban méri.

– Akkor miért veszik sokan komolyan ezt a felosztást?
– 1945 és 1948 között döntõ változások történtek az országban. Addigra, a XX. század közepére, sok százezer embert fosztottak meg boltjától, birtokától, lakásától azért, mert magyar volt, vagy mert sváb, vagy zsidó, aztán azért, mert arisztokrata, kulák. Ezt a hatalmas tömeget kisemmizték, megszégyenítették. A rendszerváltozás idején ez az embercsoport azt gondolta, hogy most valamit jóvátesznek. Lesz kárpótlás, földosztás. Az ország másik része azonban attól ijedt meg, hogy a nagy restitúciós folyamattal az a régi világ tér majd vissza, ahol kikötötték a katonákat, pofozták a cselédet, az inast. A mai Magyarországnak nem kell az úri Magyarország, de nem kell a kádári, megalkuváson nyugvó, a kitörésre komoly esélyt nem kínáló Magyarország sem. Ez nem pártállás vagy valamilyen ideológia kérdése. Ez társadalmunk habitusa, érzelmi kötõdése, ellensúlyt képezõ averziója. A pártok ezekre az érzelmekre játszanak rá – mert ezekben az érzelmekben tovább él bennünk a XX. század. A kommunikációs stábok etetik a politikusokat, azok pedig etetnek minket, miközben a szavazatszerzés szándéka régi, csak a módszerek tûnnek újnak.

– Tehát a politika megosztana minket, de mi bölcsebbek vagyunk annál, hogy bedõljünk neki?
– Nálunk nincsenek jelentõs etnikai, nyelvi, kulturális vagy vallási különbségek, aggasztó ugyanakkor a nagyarányú szegénység. Nyugaton vagy Ázsiában azonban ezek a differenciák sokkal jelentõsebbek. Gondoljunk továbbá a bevándorlók választásokat eldöntõ létszámára és a vallási megosztottságra az Európai Unió több államában! Alig vannak nemzetiségeink. A magyar társadalom homogén. Persze lehet hiszterizálni az embereket, különösen választások idején, amikor újraéled a már korábban megtapasztalt kiszorítósdik félelme.

– Mégis hányszor halljuk, hogy nem áll szóba egymással apa és fia, barátságok, házasságok mennek tönkre amiatt, ki kire szavaz. Azért ez nem normális dolog.
– Én is hallok ilyenrõl, de ebben én nem hiszek. Nincs olyan kimutatás, amely a családok széthullásában a politikai szimpátia különbözõségét jelezte volna. Számos, 2002 óta készült vizsgálatot néztünk át, de ennek semmi jele. Különben is, a két nagy, lökdösõdõ, erõlködõ politikai tömb sok esetben ugyanazt mondja. És nem a stabilitás vagy az egy Magyarország bizonyítéka, hogy mindkettejük programjában találunk jobb– és baloldali elemeket, hogy egymás szlogenjeit veszik át? Az emberek negyven százalékához el sem jut ez a verbális öldöklés, pedig minden nap és mindenhonnan ezt hallják. Majd az utolsó pillanatban eldöntik, kit támogatnak, egyébként pedig a megélhetésükkel, a családjukkal foglalkoznak. És nem fogadják el a két Magyarország vízióját. Õk ebben az országban, és nyugodtan szeretnének élni. Két Magyarország csak akkor lenne, ha elhinnénk.

– Mi lesz, ha 2006–ban az ország egyik fele zokogni fog?
– A fele biztosan nem. Csak a politika iránt rendkívüli módon érdeklõdõk, a rajongók, az erõsen kötõdõk örülnek vagy sírnak majd. Õk pedig nem teszik ki az ország felét. Ilyen értelemben nincs tehát két Magyarország.

Gréczy Zsolt

Két Magyarország akkor lenne, ha elhinnénk. Gombár Csaba: A kommunikációs stábok etetik a politikusokat, õk pedig minket. Népszabadság, 2005. október 11.